Hölgyeim és Uraim!

Én vagyok ennek az estének a legnagyobb szenzációja. Igen. Én vagyok az az életre szóló emlék e bohó és dévaj, felhőtlennek ígérkezett estéből. Csakis rám, rám bizonyosan fognak emlékezni. Emlékemet megőrzik agyuk és szívük egy szerény, ám annál meghittebb zugában, ifjúkori csókok, szagok, ízek fájdalmas émelyítő limlomjai között s tán még halálos ágyukon is felmereng majd képem. Ez a kedvezően együgyű kép, ahogy így állok, szelíden mélázva, szürkén. Nem vagyok kardnyelő, nem tudok levitálni, nincs három mellbimbóm, sőt bevallom, nem vagyok egy idegen intelligencia követe sem. Hölgyeim és Uraim, nem szeretnék tovább visszaélni megtisztelő figyelmükkel és felfedem kilétem. Buflakár Béla vagyok, a Nagy Senki. Bizony hölgyeim és Uraim, én vagyok a világ legjelentéktelenebb embere, a legunalmasabb ember, ha úgy tetszik. Hm. Érzem, hogy egy kissé lankad a figyelmük. Maximálisan érthető. Könyörgöm, kérem, ne zsenírozzák magukat. Ne tartsák vissza állkapcsuk nyűgösen meg-megfeszülő, szalagos izomzatát, ásítsanak nyugodtan. Megvárom. Kérem, hogy a következőkben felszólítás nélkül alkalmazzák az oxigénpótlásnak eme kedvesen közvetlen módját. Midőn vallomásomba fogtam tisztában voltam vele, hogy még életükben nem unatkoztak ennyire. Hát attól tartok, hogy most teszek róla, hogy még sokkal, de sokkal jobban unatkozzanak. Buflakár Béla vagyok, mint mondám, de ez ne tévesszen meg senkit. Ez az egyetlen különös dolog bennem. A nevem. Sajnos.